Station Eleven

A Station Eleven - magyarul Tizenegyes állomás - kicsit ki fog lógni az eddigi olvasmányok közül, ugyanis itthon már felfedezett mű (2015-ben jelent meg a Gabo kiadónál), és őszintén, angolul se egy nagy kihívás olvasni. Viszont mégis kicsit nyelvi oldalról közelítenék a regényhez, továbbá egy, a Moly.hu-n olvasható vita kapcsán.

Habár Emily St. John Mandel nem számít teljesen ismeretlen írónak itthon, szerintem érdemel még figyelmet, hisz akadnak izgalmas címek az eddig négy regényből álló életművében. A kanadai írónő első műve a The Last Night in Montreal (2009), amiben a szerelem, a családi kötelékek és a függőség természetét vizsgálja egy szerelmi történeten keresztül. Ezt követte a The Singer's Gun (2010), két évre rá jött a The Lola's Quartet, 2014-ben pedig a Tizenegyes állomás, amivel 2015-ben elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat a Legjobb regény kategóriában. Olyan regényeket utasított maga mögé, mint a Kitaszítottak vagy A teamesternő könyve. 

St. John Mandel ezen kívül tanult táncot és különböző statisztikákat - főleg Goodreadseseket - elemezve vizsgálta a történeteket. Például észrevette, hogy azok a regények, amelyek tartlmazzák a "lány" szót, gyakrabban végződnek a nő halálával, mint a férfiéval.

Emily St. John Mandel

Kritikai figyelem szempontjából a Tizenegyes állomást tartják eddig St. John Mandel legjobb regényének. A történet egy színházi előadással indul, éppen a Lear királyt játsszák. A főszereplőt alakító Arthur Leander ekkor kap szívinfarktust, azonban a haláleset jelentéktelen eseménnyé válik egy sokkal nagyobb mellett: egy halálos vírus szabadul el a világban, és elkezdi kíméletlenül szedni áldozatait. Leander halála azonban mégis fontossá válik néhány szereplő életében: Miranda, Jeevan és Kristen - mind kapcsolódnak valahogy a színészhez. Emlékeik, életük meghatározó eseményein keresztül látjuk, hogyan zajlott az emberiséget megrázó esemény, és azt, milyen apró dolgok képesek összekötni különböző embereket.

A díjnyertes regényt science fictionként szokták definiálni, azonban maga az írónő nem tartja annak, mert a történetben nem jelennek meg kitalált technológiák. A történet kiindulási pontja - egy járvány következtében az emberiség jelentős százaléka meghal, és ezzel megszűnik a civilizált világ - mondhatni eléggé "sci-fis", de több szépirodalmi mű (p. Cormac McCarthy Útja) is eszünkbe juthat. Ami ezután következik (a szereplők életútja, nem-lineáris történetmesélés, a kapcsolatrendszerek bemutatása) viszont inkább szépirodalmi, semmint zsáneri (természetesen fenntartom azt, hogy a különböző zsánerírók is használják ezeket az írói eszközöket). Köztes megoldásként a   spekulatív fikciót mondtam (még ha sokan most sikítófrászt is kapnak tőlem), amikor a Tizenegyes állomást olvastam - ha már nagyon nevén akaruk nevezni valamit, és a sci-fi elemtől se akarunk szabadulni. Emily St. John Mandel végülis elmereng azon, hogyan alakulna az emberi társadalom egy végzetes járvány után. De ha a mondanivalót (Miért van szükségünk művészetre?), és annak bemutatását nézem, akkor inkább szépirodalmi könyvnek nevezném a regényt, ebben mindenképp az írónővel értek egyet. Jó, persze, most jöhet az a kérdés, hogy mi is a szépirodalom? Korábban azt írtam, hogy egy zsáneríró is élhet olyan írói eszközökkel, mint St. John Manel a Tizenegyes állomásban. A különbség ez esetben azokban a témákban lesz, amelyeket Mandel körbejár. És hiába jelenik meg a SF egyik fontos témája (egy elképzelhető szituáció elképzelése és bemutatása), ha a fókusz máson van.

Nekem a könyv egyik nagy kérdése az, miért van szükségünk művészetre? A befejezés ismeretében mondhatjuk, hogy a túlélésért, és egy teljesen jó választ adunk ezzel. Azonban a szereplők egymásba fonódó élete más válaszokat is kínál, nagyon helyesen. Nem teljesen van kimondva, de érdemes megfigyelni, hogy valamilyen formában mindenki életében jelen van a művészet, legyen az egy képregény, film, színdarab vagy egy vallásos könyv, Mandel pedig nagyon szépen kibontja, ki mit kezd az életében jelenlévő művészettel. Ott van a vándorszínész társaság, az Utazó Szimfónia, ami a tevékenységével (színdarabok előadása) a művészet életbentartásáért küzd. 

Ott a regény másik témája, az emberek összekapcsolódása, ami a narratíva miatt (hisz erre van kitalálva az egész!) tűnik hangsúlyosabbnak. A regény jelentős részében nem a poszt-apokaliptikus állapotokkal, hanem a különböző szereplők életével foglalkozik az írónő. Itt felemlegetném megint a sci-fi vs. szépirodalom kérdést: kisebb mértékben van jelen az elképzelt probléma leírása (világvége utáni társadalom), nagyobbban az emberek, akiknek az életét nem a katasztrófa, hanem egy ember köti össze. Egy nagyon jól kitalált és felépített kacskaringós kapcsolati rendszeren keresztül ismerjük meg a már említett karakterek viszonyát Leanderhez, az egykori emlékek újfajta értelmezését.

Az értelmezés és a kategorizáláson túl pedig essen szó a nyelvezetéről is, legalábbis az azzal kapcsolatos benyomásokról. A C1 körüli angolommal úgy érzem, a Tizenegyes állomást könnyen lehet olvasni, St. John Mandel letisztult és egyszerű stílusban ír. Ezzel viszont nem érződik a szövege túl primitívnek, nem nélkülöz irodalmibb stíluseszközöket. Nagyon élveztem se nem túl választékos, de nem is túl egyszerű fogalmazását. Számos hasznos vagy jópofa szót szedtem fel a könyvből (lásd a lenti listámat), így nyelvtanulóként bőven profitálok a könyvből, miközben nem is megy el a kedvem az olvasástól a túl sok ismeretlen szó miatt. Ezen felül pedig kaptam egy nagyon élvezetes stílust, amit mindig élveztem olvasni, időjárástól és helszíntől függetlenül.

Összességében könyvként nekem "olyan jó volt olvasni, de nagy a hype-ja"-könyv a Tizenegyes állomás. De nem beszélek le senkit az elolvasásáról, bátran nyúljatok hozzá magyarul és angolul is. Utóbbihoz főleg akkor, ha szeretnétek valami élvezhető, de nem túl primitív, és nem is túl nehéz szöveggel terhelni magatokat.

Ebből a regényből tanultam:
deadpan - ez kb. a fapofa magyarul, azaz az illető arcán semmilyen kifejezés nem jelenik meg
prerequisite -előfeltétel / kellék (itt az utóbbival fordul elő)
unsparing - pazarló
tarmac - kátrányozott út
stomach ulcer - gyomorfekély
encumbrance - teher, terhelés
jettison - könnyítés céljából dob ki valamit
warm to his subject -izgatott lesz egy téma kapcsán

Read More

No Country For Old Men/Nem vénnek való vidék

Cormac McCarthyt olyan amerikai írók mellett szokták emlegetni, mint Philip Roth, Thomas Pynchon és Don DeLillo, munkásságát pedig gyakran hasonlítják William Faulkneréhez. Az utóbbival a könyveit átjáró Southern Gothic, azaz déli gótikus hangulat végett. A szerző legismertebb regényei Az út, ami egy poszt-apokaliptikus világba kalauzolja az olvasót, és a Nem vénnek való vidék, ami három férfi hajszáját mutatja be. Most az utóbbiról lesz szó.

McCarthy könyve három férfi útját követi nyomon: Llewelyn Moss, Anton Chigurh és Ed Tom Bell. Hármójuk élete egy véletlen során kapcsolódik össze:  Moss antilopvadászat közben egy leszámolás helyszínére téved. A holttestek és elhagyatott autók közt nem talál mást, mint egy mexikói túlélőt, heroint és 2, 4 millió dollárt. A pénzt magához veszi, a haldoklót magára hagyja. Mosst egy igazi hidegvérű gyilkos, Anton Chigurh veszi üldözőbe, Ed Tom Bell pedig nyomozóként igyekszik megvédeni Mosst a közelgő veszélytől.

Aki követi az AntiGané blogomat, az tudja, hogy magyar fordításban nem tudtam teljesen élvezni McCarthy stílusát, és megfogadtam, tőle a jövőben csak angolul fogok olvasni. Valahol ez egy kis kihívás is, hisz az író stílusa nagyon minimalista, emiatt külön odafigyelést igényel az olvasás, annak ellenére, hogy első ránézésre egyszerűnek tűnik a nyelvezet. A felkapott McCarthy regények mentén haladva nem volt kérdés, hogy Az út után a Nem vénnek való vidéket fogom az írótól olvasni. Sajnos amekkora lelkesedéssel kezdtem neki az olvasásnak, olyannyira csalódtam. Őszintén, nehéz megfogalmazni, miért nem tetszett. A regény remek témákkal operál, három érdekes férfi karaktert emel a figyelem középpontjába, és McCarthy fantasztikus hangulatot teremt. Bár a drogkereskedelmes történetek nem igen szoktak lekötni, de úgy voltam vele, hogy ettől az írótól elviselem ezt is.

Igazából ebben a könyvben minden adott ahhoz, hogy jó legyen, de mégsem működik. Bellen és Carla Jeanen kívül egyik karakter motivációja sem érthető a történetben, ami elég kulcsfontosságú lenne az alaphelyzet szempontjából. Például kezdettől fogva nem értettem, hogy ha Moss állítólag egy nagyon törvénytisztelő polgár, akkor miért viszi el a roppant gyanús helyszínről a pénzt? Főleg annak tudatában, hogy valaki üldözni fogja. Hasonló értetlenséggel olvastam azokat a jeleneteket is, ahol nem akarta elárulni a feleségének, hogy honnan szerzett ennyi pénzt, és miért megy világgá. Ennyit nem érdemel az a nő, akit elvileg a legjobban szeret? Jó, feltételezhetjük, hogy azért cselekszik így Moss, mert meg akarja védeni Carla Jeant az üldözőtől, de ha tud a veszélyről, akkor nem tud jobban felkészülni a nő? A karakter további kibontakozására alapozva úgy gondolom, hogy erre Carla Jean képes is lett volna.

Hasonlóan motiválatlannak tűnt számomra Chigurh is. Jó, az tiszta, hogy miért ered Moss nyomába, 2,4 millió dollár nem kis összeg, de a sorozatos öldöklést nem tudtam hova tenni; csak szadizmussal lehet ezt magyarázni, ami gondolom nála szakmai ártalom (ő a bűnöző, ugyebár), de ez elég kevés magyarázatnak.

Magával a cselekménnyel nincs semmi baj, elég fordulatos, és vannak nagyon erős jelenetek is. Bár akadtak olyan dolgok, amiket nem tudtam hova tenni (a lány, akivel Moss az autópályán találkozik), vagy amiket untam (a légkondi állandó szerelgetése...). De maradjunk a pozitívumoknál. Számomra a legjobb mindenképp az, amikor Bell elmeséli, miért lett nyomozó, de Chigurh és Carla Jean párbeszéde is hasonlóan intenzív pillanat a regényben. Ezek pont McCarthy minimalista stílusa miatt tudnak igazán működni, a sorok természetes ritmusa miatt szinte minden hitelesnek hat. Viszont a leírásoknál (főleg cselekvéseket mutat be az író) sajnos nagyon is hátrányos ez a fajta írásmód. Hiába olvastam angolul a regényt, nagyon sokszor olyan érzésem volt, hogy egy kezdők számára készült angol nyelvkönyvnek olvasom az A1 szintű olvasási szövegeit. A szöveget sokszor feldobja a déli akcentus beemelése, de ez inkább a párbeszédekben kerül elő, nem a leírásokban. A mesterien megkomponált társalgások mellett az egyszerű stílus valahogy nagyon méltatlan. Főleg ha arra gondolok, milyen témákat boncolgat a könyv: a Dél hangulata és kritikája, kik számítanak a véneknek és miért is képtelen megmaradni ezen a vidéken (spoiler: W. B. Yeats: Hajózás Byzantiumba vers adhat némi támpontot, főleg, hogy McCarthy innen kölcsönözte a címet).

Összegezve a fentieket azt kell mondanom, hogy második találkozásom McCarthyval nem volt túl sikeres. Természetesen tervezek még olvasni tőle (konkrétan a Határvidék-trilógiát), de egyelőre pihentetem a könyveit. A bejegyzés lezárásaként pedig álljon itt néhány (számomra) érdekes kifejezés, amelyekkel a könyvben találkoztam.

Ebből a regényből tanultam:

to weld - hegeszt (Moss hegesztőként dolgozik, ezért szerepel gyakran a kifejezés)

cruiser - rendőrautó

pull over onto the shoulder - Na, ez egy trükkös. A regényben főleg autós jeleneteknél fordult elő, és egy fórumnak köszönhetően ki is derült számomra, miért. A mondatban maga a "pull over" nagyjából a "kiállást" jelenti. Ebben az értelemben a "shoulder" a vezetősáv melletti mellékútra, azaz (nevezhetjük így) a leállósávra tér át.

gypwater - A Wiktionary szerint ez olyan víz, ami nagy mennyiségben tartalmaz oldott gipszet. Példamondatot McCarthytól vesz.

cut someone loose - elküldeni valakit (kb. ilyesmit)

booth -bódé/fülke

icing on the cake - hab a tortán

Read More