The Heart Goes Last

A Hulu-nak (A szolgálólány meséje) és a Netflixnek (Alias Grace) hála Margaret Atwood nevére az utóbbi időszakban ismét nagy figyelem hárul. A főbb művei mellett (a már említett két sorozat alapjául szolgáló könyvek, A vak bérgyilkos és a MaddAddam-trilógia) számos más műfajban és témában kipróbálta magát a kanadai írónő. A 2015-ben megjelent regényében visszatért a disztópiák világába, ahol ezúttal az ember legmélyebb vágyait és perverzióit hozta felszínre.

A The Heart Goes Last főhősei férj és feleség. Stan és Charmaine egy az egész világot érintő gazdasági összeomlás után próbálnak a körülményekhez képest életben maradni. Mindennapjaik gyűjtögetéssel, egyetlen vagyontárgyuk, az autó óvásával és veszekedéssel telik. Egy nap azonban úgy tűnik, a küzdelmes időszak véget érhet: elindul a Positron Project, amelyhez ők is bármikor csatlakozhatnak. A Consilience városában működtetett rendszer működési elve szerint a programban résztvevők munkát, ellátást és kényelmes otthont kapnak 6 hónapon keresztül, utána viszont be kell vonulniuk a börtönbe, hogy "alternatív" párjaik vegyék át helyüket az otthon melegében és a civilizációban.

Martin Tognola illuszráiója

Az előzetes kritikák figyelmeztettek, hogy Atwood ezen regénye sok helyen abszurd és felkavaró, de ezek ellenére se vettem komolyan a figyelmeztetést. Három könyvén és néhány novelláján túl úgy éreztem, már mindent láttam tőle. Aztán az első 30 oldal után pedig úgy éreztem, ennél furcsábbat még nem olvastam. Margaret Atwood fogta az összes emberi perverziót - kezdve az ártatlan szexuális fantáziálástól egészen a legdurvább aberációkig -, tudat alatti és feletti vágyakat, majd mindezt leöntötte egy adag szatírával meg némi csillámpónis sziruppal is, aztán ezt egy bizarr, de klasszikus disztópiába helyezte. És mindezt miért tette? Hogy a legabszurdabb, de egyben legigazabb görbe tükröt állítsa elénk. 

Be kell vallanom, nekem erősen megfeküdte a gyomromat a Heart Goes Last, de ennek ellenére is elismerem azt, amit Atwood itt megteremtett, majd ezen keresztül bemutatott. Az írónő két hétköznapi emberből indul ki, akik nem vágynak másra, mint az otthon nyújtotta biztonságra. Szívük legtitkosabb vágyait látva egyre teljesebb képet kapunk róluk: kiderül, a férj több mindent szeretne feleségétől az ágyban, a feleség csak egy biztos pontként tekint házastársára, amúgy máshol keresné a szerelmet. Végül Stan és Charmaine is plátói szerelmet kezd táplálni váltótársaik iránt, akik akkor laknak házukban, amikor ők bevonulnak a börtönbe. Ebből a konfliktusból bontja igazán ki a történetet Atwood, ami hol Kurt Vonnegut könyveire, hol pedig egy nagyon durva tripre. A titkos felvételekt készítő Jocelyntől a kémnőig, aki a kék teddy maci iránt érez ellenállhatatlan szexuális vágyat itt minden elképzelhető.

A szürrealizmus alatt - ahogy arra korábban is utaltam - van egy fontos üzenetet. Egyik nagyon erős rész a regényben: amikor Stannek a szexrobotok célcsoportjairól beszélnek:

- Egységenként jönnek - mondja Budge. - Karok, lábak, törzsek - alapjában véve az exocsontváz. Standard fejek is, mivel az igazítást és a bőrt itt csináljuk. Sokféle különleges rendelés van. A végfelhasználók közül néhányaknak nagyon sajátos követeléseik is.
- Fetisisták - mondja Kevin.
- Zaklatók - teszi hozzzá tyler. - Olyas valaki arcával csináltatnak egyet, akire rá vannak izgulva, de nem kaphatják meg - például rock sztárok, vagy pompomlányok, vagy talán a középiskolai angoltanárjuk.
- Elég beteg - mondja Budge. - Kapunk néhány rendelést női rokonokra is. Egyszer volt egy nagynénire is.
- Az valami botrányos volt! - fakad ki Kevin.
- Hé, mindenki más - mondja Derek.
- De egyesek jobban mások - jegyzi meg Budge, és mindannyian elnevetik magukat.

A fentihez hasonló párbeszédek és mondatok nem egy grandiózus nagy jövőkép felé visznek, sokkal inkább egy kisebb társadalmi elképzelés felé: a jövőben mindenki büntetlenül megélheti vágyait. A jogos kérdés, ami felmerül ennek kapcsán, hogy jó lesz-e ez nekünk? A Positron Projectben a kínálat-kereslet alapon mennek a dolgok, a felszínen a tulaj (vagy tulajok) próbál egy jófej nagybácsiként mindent megadni a "gyerekeknek". Az itt dolgozók érzik, hogy valami nem stimmel itt, nem kéne ehhez asszisztálni, de végül mindenki gond nélkül belesimul a rendszerbe. Aggasztó üzenet.

Nem a Heart Goes Last lett a kedvenc Atwood-regényem, viszont sok érdekes dolgot mond benne rólunk. Aki vevő az abszurdra, annak kihagyhatatlan, de komfort zónából való kilépésre is tökéletes.

Ebből a regényből tanultam:

vamoose - kb. lelépnit jelent. Szlengben használatos.

perky - élénk, csintalan

jugular - nyaki, torkolati

stud-muffin - szexuálisan attraktív férfi. Mit mondjunk rá magyarul, lehetőleg egy szóban? 

blatant - zajos

vantage point - helyzeti előny

innuendo - célozgatás, gyanusítgatás

touch wood - itt gyújtós

nibble - rágcsál, majszol

Read More

No Country For Old Men/Nem vénnek való vidék

Cormac McCarthyt olyan amerikai írók mellett szokták emlegetni, mint Philip Roth, Thomas Pynchon és Don DeLillo, munkásságát pedig gyakran hasonlítják William Faulkneréhez. Az utóbbival a könyveit átjáró Southern Gothic, azaz déli gótikus hangulat végett. A szerző legismertebb regényei Az út, ami egy poszt-apokaliptikus világba kalauzolja az olvasót, és a Nem vénnek való vidék, ami három férfi hajszáját mutatja be. Most az utóbbiról lesz szó.

McCarthy könyve három férfi útját követi nyomon: Llewelyn Moss, Anton Chigurh és Ed Tom Bell. Hármójuk élete egy véletlen során kapcsolódik össze:  Moss antilopvadászat közben egy leszámolás helyszínére téved. A holttestek és elhagyatott autók közt nem talál mást, mint egy mexikói túlélőt, heroint és 2, 4 millió dollárt. A pénzt magához veszi, a haldoklót magára hagyja. Mosst egy igazi hidegvérű gyilkos, Anton Chigurh veszi üldözőbe, Ed Tom Bell pedig nyomozóként igyekszik megvédeni Mosst a közelgő veszélytől.

Aki követi az AntiGané blogomat, az tudja, hogy magyar fordításban nem tudtam teljesen élvezni McCarthy stílusát, és megfogadtam, tőle a jövőben csak angolul fogok olvasni. Valahol ez egy kis kihívás is, hisz az író stílusa nagyon minimalista, emiatt külön odafigyelést igényel az olvasás, annak ellenére, hogy első ránézésre egyszerűnek tűnik a nyelvezet. A felkapott McCarthy regények mentén haladva nem volt kérdés, hogy Az út után a Nem vénnek való vidéket fogom az írótól olvasni. Sajnos amekkora lelkesedéssel kezdtem neki az olvasásnak, olyannyira csalódtam. Őszintén, nehéz megfogalmazni, miért nem tetszett. A regény remek témákkal operál, három érdekes férfi karaktert emel a figyelem középpontjába, és McCarthy fantasztikus hangulatot teremt. Bár a drogkereskedelmes történetek nem igen szoktak lekötni, de úgy voltam vele, hogy ettől az írótól elviselem ezt is.

Igazából ebben a könyvben minden adott ahhoz, hogy jó legyen, de mégsem működik. Bellen és Carla Jeanen kívül egyik karakter motivációja sem érthető a történetben, ami elég kulcsfontosságú lenne az alaphelyzet szempontjából. Például kezdettől fogva nem értettem, hogy ha Moss állítólag egy nagyon törvénytisztelő polgár, akkor miért viszi el a roppant gyanús helyszínről a pénzt? Főleg annak tudatában, hogy valaki üldözni fogja. Hasonló értetlenséggel olvastam azokat a jeleneteket is, ahol nem akarta elárulni a feleségének, hogy honnan szerzett ennyi pénzt, és miért megy világgá. Ennyit nem érdemel az a nő, akit elvileg a legjobban szeret? Jó, feltételezhetjük, hogy azért cselekszik így Moss, mert meg akarja védeni Carla Jeant az üldözőtől, de ha tud a veszélyről, akkor nem tud jobban felkészülni a nő? A karakter további kibontakozására alapozva úgy gondolom, hogy erre Carla Jean képes is lett volna.

Hasonlóan motiválatlannak tűnt számomra Chigurh is. Jó, az tiszta, hogy miért ered Moss nyomába, 2,4 millió dollár nem kis összeg, de a sorozatos öldöklést nem tudtam hova tenni; csak szadizmussal lehet ezt magyarázni, ami gondolom nála szakmai ártalom (ő a bűnöző, ugyebár), de ez elég kevés magyarázatnak.

Magával a cselekménnyel nincs semmi baj, elég fordulatos, és vannak nagyon erős jelenetek is. Bár akadtak olyan dolgok, amiket nem tudtam hova tenni (a lány, akivel Moss az autópályán találkozik), vagy amiket untam (a légkondi állandó szerelgetése...). De maradjunk a pozitívumoknál. Számomra a legjobb mindenképp az, amikor Bell elmeséli, miért lett nyomozó, de Chigurh és Carla Jean párbeszéde is hasonlóan intenzív pillanat a regényben. Ezek pont McCarthy minimalista stílusa miatt tudnak igazán működni, a sorok természetes ritmusa miatt szinte minden hitelesnek hat. Viszont a leírásoknál (főleg cselekvéseket mutat be az író) sajnos nagyon is hátrányos ez a fajta írásmód. Hiába olvastam angolul a regényt, nagyon sokszor olyan érzésem volt, hogy egy kezdők számára készült angol nyelvkönyvnek olvasom az A1 szintű olvasási szövegeit. A szöveget sokszor feldobja a déli akcentus beemelése, de ez inkább a párbeszédekben kerül elő, nem a leírásokban. A mesterien megkomponált társalgások mellett az egyszerű stílus valahogy nagyon méltatlan. Főleg ha arra gondolok, milyen témákat boncolgat a könyv: a Dél hangulata és kritikája, kik számítanak a véneknek és miért is képtelen megmaradni ezen a vidéken (spoiler: W. B. Yeats: Hajózás Byzantiumba vers adhat némi támpontot, főleg, hogy McCarthy innen kölcsönözte a címet).

Összegezve a fentieket azt kell mondanom, hogy második találkozásom McCarthyval nem volt túl sikeres. Természetesen tervezek még olvasni tőle (konkrétan a Határvidék-trilógiát), de egyelőre pihentetem a könyveit. A bejegyzés lezárásaként pedig álljon itt néhány (számomra) érdekes kifejezés, amelyekkel a könyvben találkoztam.

Ebből a regényből tanultam:

to weld - hegeszt (Moss hegesztőként dolgozik, ezért szerepel gyakran a kifejezés)

cruiser - rendőrautó

pull over onto the shoulder - Na, ez egy trükkös. A regényben főleg autós jeleneteknél fordult elő, és egy fórumnak köszönhetően ki is derült számomra, miért. A mondatban maga a "pull over" nagyjából a "kiállást" jelenti. Ebben az értelemben a "shoulder" a vezetősáv melletti mellékútra, azaz (nevezhetjük így) a leállósávra tér át.

gypwater - A Wiktionary szerint ez olyan víz, ami nagy mennyiségben tartalmaz oldott gipszet. Példamondatot McCarthytól vesz.

cut someone loose - elküldeni valakit (kb. ilyesmit)

booth -bódé/fülke

icing on the cake - hab a tortán

Read More

Nnedi Okorafor: Binti

Nnedi Okorafor, nigériai-amerikai írónő az utóbbi idők talán egyik legegzotikusabb hangja a science fiction és fantasy irodalomnak. Műveiben saját kulturális örökségéből (Afrika) és amerikai tapasztalataiból merít; ezeknek ötvözéséből olyan történetek születnek, mint a World Fantasy-díjas Who Fears Death, az afrikai hagyományokra épülő, varázslókról szóló Akata Witch vagy a 2016-ban több SFF díjat is elnyerő Binti. Az írónővel való ismerkedést az utóbbi írásával kezdtem olyan okokból kifolyólag, hogy 1, lássuk miért nyert ennyi mindent 2, milyen is az igazi afrikai sci-fi.

Read More