Girl, Interrupted

Susanna Kaysen neve itthon pár angol nyelven olvasón kívül nem mond sokat. Viszont James Mangold, Winona Ryder és Angelina Jolie már igen. 1999-ben nekik köszönhetően ismerték meg világ szerte Susanna Kaysen nevét és életrajzi ihletésű könyvét, a Girl, Interrupted-et. De legyünk pontosabbak: Winona Ryder tette ismertebbé a könyvet, ugyanis annak elolvasása után ő volt az, aki producerként akarta megfilmesíteni Kaysen könyvét, de amikor kiderült, hogy Douglas Wick (Egy gésa emlékiratai, Bűvület, A nagy Gatsby producere) már megvette a filmes jogokat, csatlakozott hozzá. Ryder a projekthez még megnyerte James Mangold rendezőt, akit a hasonló témával (mentális betegség) foglalkozó Heavy-je miatt legmegfelelőbb embernek érzett a készülő filmhez. Itthon sajnos elég szerencsétlenül megválasztott címen, Észvesztőkként futott a film, de így is viszonylag széles körben lett ismert, Angelina Jolie legjobb alakításai közt emlegetik sok filmes fórumon, adott évben pedig Oscart is kapott a filmben nyújtott alakításáért. De ezek ellenére az adaptáció alapját adó könyv nem jutott el hazánkba. 

A hasonló témájú regények és témákat elnézve az itthoni megjelenések között azt mondom, Kaysen könyvét a 90-es évek végén (Kaysen 1993-ban adta ki, 1999-ben pedig bemutatták a filmadaptációt) kellett volna kiadni, vagy a 2000-es évek elején, amikor Kaysennel egy generációba tartozó Elizabeth Wurtzel Prozac-országa is megjelent az Európa kiadó gondozásában. Sajnos nem sok olyan magyar nyelvű cikket találtam az interneten, ami egyáltalán foglalkozik a Girl, Interrupteddal (ami volt, azok is blogbejegyzések, amelyek hiányolják az írónő könyvét a magyar piacról, ezen felül pedig egy színházi feldolgozást Lánykitépve címen), ezért csak spekulációkba tudok bocsátkozni afelől, hogy miért nem került lefordításra a könyv. A kérdés megvizsgálásához érdemes górcső alá venni magát a szöveget is.

Susanna Kaysen

Kaysen eddig összesen 4 regényt írt: első műve az Asa, as I Know Him 1987-ben jelent meg, majd ezt követően a Far Afield 1990-ben. Utóbbi írása közben felidézte magában a Belmont (Massachusetts, USA) McLean kórházban eltöltött két évét (fun fact: Slyvia Plath-ot, Az üvegbura szerzőjét is itt kezelték), majd a visszaemlékezés hatására ügyvédje segítségével kikérte kartonját az intézetből. Az emlékeket és papírokat összerendezte, majd Jan Vermeer van Delft festménye után (Girl Interrupted at Her Music) Girl, Interruptednak nevezte el a kész szöveget.

A film plakátja

A történet az orvosnál kezdődik: a 18 éves Susanna gyógyszer túladagolással próbált véget vetni életének, de nem járt sikerrel. Épp az orvosnál ül és az esetről beszélgetnek, amikor hirtelen Susannát beutalják a McLeanbe, és mire észbe kapna, már a zártosztályon ül - legalábbis ő így érzékeli, az események a valóságban ennél sokkal lassabban történtek. De innentől Susanna életének ezen szakasza nem a lineáris narratív szerint mesélődik el. Kaysen anekdottákból és leírásokból tárja fel előttünk az elmegyógyintézet lakóinak és rendszerének képét. A rövid részeket néha saját kartonjából származó zárók és egyéb orvosi papírok szakítják meg, mint egyfajta önreflexió vagy kordokumentum, ezzel hitelesebbé téve a McLean világát. A hasonló témájú regényektől, mint például a Száll a kakukk a fészkéről vagy Az üvegburától eltérően Kaysen nem a lehangoltság, a reménytelenség vagy folyamatos harcok helyeként mutatja be a zártosztályt.

A McLean egy abszurd közösség. Valahol komikus is a hashajtó-függő és csirkén élő Daisy, Alice tudatlansága, vagy épp a két Lisa folyamatos egymáshoz való hasonlítgatása. Persze mindegyik lány karaktere mögött rejlik egy olyan élettörténet, de a folyton jelenlévő irónikus hang nem engedi a sötétebb érzések teljes felszínre törését. Ez kettős megoldás is lehet Kaysen részéről: egyrészt, visszatekintve 18 éves énjére - logikusan - teljesen más szemszögből tekint magára és betegtársaira, felnőttként és az évek távlatából képes régi problémáin nevetni vagy ironizálni. Másik oldalról lehet a téma tényleges súlyosságának élét gyengíti, ezzel könnyebbé téve saját magának és olvasói számára is a könyvben leírtakat.

Az ironikus hang mellett jelen van egy racionális is, amivel az írónő - a Boston Globe kritikáját idézve - "az őrület és az intuíció közötti öntudatosság széles skáláját ragadja meg". A legtöbb esetben Susanna kilép a hétköznapi tapasztalás világából (értem ez alatt saját gondolatait, kitöréseit vagy bármelyik másik lány drasztikusnak tűnő cselekedeteit), és a rendelkezésére álló tudományos (főleg pszichológiai) ismeretek alapján vizsgálja magát és próbál válaszokat keresni. Az egyik legerősebb fejezet a borderline személyiségzavar (Susannánál ezt állapították meg a McLeanben) definíciójának leírása, majd az ennek mentén történő önvizsgálat: Tényleg borderline-os vagyok? Ez és az a tünet végül is stimmel, de emez és amaz már közel sem... Most tényleg eggyé kell válnom ezzel a fogalommal, a magam részévé kell tennem? Fontos kérdések, amelyekre nem is könnyű válaszolni (Kaysennek nem is célja), de kulcs pillanat egy olyan gondokkal küzdő lánynak, mint Susanna.

Angelina Jolie (Lisa) és Winona Ryder (Susanna)

Összességében nem átlagos könyv a Girl, Interrupted. Nincs tényleges cselekménye, tényleg inkább egy memoár, ami nem csak lenyomata egy korszaknak, hanem Kaysen esetében egy privát életszakasz feltárása. Az utóbbi nagyon is jellemző az írónőre, ha megnézzük például a 2014-ben megjelent, gyerekkori élményeket összegző Cambridge-jét vagy a Camera My Mother Gave Me-t (2002). És magamban arra jutottam, ez lehet talán az az ok, amiért itthon nem biztos, hogy sokakat érdekelne a Girl, Interrupted: nagyon személyes mű, ami az elmegyógyintézet világából és a borderline szindrómából keveset mutat, tényleg csak Kaysen személyes élményeit. Lehet, ha kapna az írónő egy életrajzi filmet, vagy valaki remake-t készítene a '99-es filmből, megnőne az érdeklődés a könyv iránt, de érzem, több lenne az elégedetlen olvasó, mint az elégedett, és nem azért, mert Kaysen nem jó író vagy vacak a könyve. Nem olyan erős, mint mondjuk Sylvia Plath Üvegburája, nem olyan elemezhető, mint a Száll a kakukk a fészkére, de sajátos hanggal rendelkezik, ami már kiemeli a hasonló regények tömegéből. És szövegként is pont emiatt izgalmas: hogyan lehet áthozni magyar nyelvre az írónő ironizáló, de őszinte hangját.

Ebből a regényből tanultam:

engross - leköti (a figyelmét)

adjacent room - szomszédos szoba

APB: all-points bulletin - fontos közlemények, azaz egy olyan üzenet, amely eltűnt, veszélyes, körözött vagy egyéb, a hatóságok kiemelt figyelmébe kerülő személyről szól

to have scorn for - megvetéssel van valaki iránt vagy egyszerűen megveti

laxative - hashajtó

viscosity - viszkozitás, belső súrlódás

Read More

No Country For Old Men/Nem vénnek való vidék

Cormac McCarthyt olyan amerikai írók mellett szokták emlegetni, mint Philip Roth, Thomas Pynchon és Don DeLillo, munkásságát pedig gyakran hasonlítják William Faulkneréhez. Az utóbbival a könyveit átjáró Southern Gothic, azaz déli gótikus hangulat végett. A szerző legismertebb regényei Az út, ami egy poszt-apokaliptikus világba kalauzolja az olvasót, és a Nem vénnek való vidék, ami három férfi hajszáját mutatja be. Most az utóbbiról lesz szó.

McCarthy könyve három férfi útját követi nyomon: Llewelyn Moss, Anton Chigurh és Ed Tom Bell. Hármójuk élete egy véletlen során kapcsolódik össze:  Moss antilopvadászat közben egy leszámolás helyszínére téved. A holttestek és elhagyatott autók közt nem talál mást, mint egy mexikói túlélőt, heroint és 2, 4 millió dollárt. A pénzt magához veszi, a haldoklót magára hagyja. Mosst egy igazi hidegvérű gyilkos, Anton Chigurh veszi üldözőbe, Ed Tom Bell pedig nyomozóként igyekszik megvédeni Mosst a közelgő veszélytől.

Aki követi az AntiGané blogomat, az tudja, hogy magyar fordításban nem tudtam teljesen élvezni McCarthy stílusát, és megfogadtam, tőle a jövőben csak angolul fogok olvasni. Valahol ez egy kis kihívás is, hisz az író stílusa nagyon minimalista, emiatt külön odafigyelést igényel az olvasás, annak ellenére, hogy első ránézésre egyszerűnek tűnik a nyelvezet. A felkapott McCarthy regények mentén haladva nem volt kérdés, hogy Az út után a Nem vénnek való vidéket fogom az írótól olvasni. Sajnos amekkora lelkesedéssel kezdtem neki az olvasásnak, olyannyira csalódtam. Őszintén, nehéz megfogalmazni, miért nem tetszett. A regény remek témákkal operál, három érdekes férfi karaktert emel a figyelem középpontjába, és McCarthy fantasztikus hangulatot teremt. Bár a drogkereskedelmes történetek nem igen szoktak lekötni, de úgy voltam vele, hogy ettől az írótól elviselem ezt is.

Igazából ebben a könyvben minden adott ahhoz, hogy jó legyen, de mégsem működik. Bellen és Carla Jeanen kívül egyik karakter motivációja sem érthető a történetben, ami elég kulcsfontosságú lenne az alaphelyzet szempontjából. Például kezdettől fogva nem értettem, hogy ha Moss állítólag egy nagyon törvénytisztelő polgár, akkor miért viszi el a roppant gyanús helyszínről a pénzt? Főleg annak tudatában, hogy valaki üldözni fogja. Hasonló értetlenséggel olvastam azokat a jeleneteket is, ahol nem akarta elárulni a feleségének, hogy honnan szerzett ennyi pénzt, és miért megy világgá. Ennyit nem érdemel az a nő, akit elvileg a legjobban szeret? Jó, feltételezhetjük, hogy azért cselekszik így Moss, mert meg akarja védeni Carla Jeant az üldözőtől, de ha tud a veszélyről, akkor nem tud jobban felkészülni a nő? A karakter további kibontakozására alapozva úgy gondolom, hogy erre Carla Jean képes is lett volna.

Hasonlóan motiválatlannak tűnt számomra Chigurh is. Jó, az tiszta, hogy miért ered Moss nyomába, 2,4 millió dollár nem kis összeg, de a sorozatos öldöklést nem tudtam hova tenni; csak szadizmussal lehet ezt magyarázni, ami gondolom nála szakmai ártalom (ő a bűnöző, ugyebár), de ez elég kevés magyarázatnak.

Magával a cselekménnyel nincs semmi baj, elég fordulatos, és vannak nagyon erős jelenetek is. Bár akadtak olyan dolgok, amiket nem tudtam hova tenni (a lány, akivel Moss az autópályán találkozik), vagy amiket untam (a légkondi állandó szerelgetése...). De maradjunk a pozitívumoknál. Számomra a legjobb mindenképp az, amikor Bell elmeséli, miért lett nyomozó, de Chigurh és Carla Jean párbeszéde is hasonlóan intenzív pillanat a regényben. Ezek pont McCarthy minimalista stílusa miatt tudnak igazán működni, a sorok természetes ritmusa miatt szinte minden hitelesnek hat. Viszont a leírásoknál (főleg cselekvéseket mutat be az író) sajnos nagyon is hátrányos ez a fajta írásmód. Hiába olvastam angolul a regényt, nagyon sokszor olyan érzésem volt, hogy egy kezdők számára készült angol nyelvkönyvnek olvasom az A1 szintű olvasási szövegeit. A szöveget sokszor feldobja a déli akcentus beemelése, de ez inkább a párbeszédekben kerül elő, nem a leírásokban. A mesterien megkomponált társalgások mellett az egyszerű stílus valahogy nagyon méltatlan. Főleg ha arra gondolok, milyen témákat boncolgat a könyv: a Dél hangulata és kritikája, kik számítanak a véneknek és miért is képtelen megmaradni ezen a vidéken (spoiler: W. B. Yeats: Hajózás Byzantiumba vers adhat némi támpontot, főleg, hogy McCarthy innen kölcsönözte a címet).

Összegezve a fentieket azt kell mondanom, hogy második találkozásom McCarthyval nem volt túl sikeres. Természetesen tervezek még olvasni tőle (konkrétan a Határvidék-trilógiát), de egyelőre pihentetem a könyveit. A bejegyzés lezárásaként pedig álljon itt néhány (számomra) érdekes kifejezés, amelyekkel a könyvben találkoztam.

Ebből a regényből tanultam:

to weld - hegeszt (Moss hegesztőként dolgozik, ezért szerepel gyakran a kifejezés)

cruiser - rendőrautó

pull over onto the shoulder - Na, ez egy trükkös. A regényben főleg autós jeleneteknél fordult elő, és egy fórumnak köszönhetően ki is derült számomra, miért. A mondatban maga a "pull over" nagyjából a "kiállást" jelenti. Ebben az értelemben a "shoulder" a vezetősáv melletti mellékútra, azaz (nevezhetjük így) a leállósávra tér át.

gypwater - A Wiktionary szerint ez olyan víz, ami nagy mennyiségben tartalmaz oldott gipszet. Példamondatot McCarthytól vesz.

cut someone loose - elküldeni valakit (kb. ilyesmit)

booth -bódé/fülke

icing on the cake - hab a tortán

Read More

Nnedi Okorafor: Binti

Nnedi Okorafor, nigériai-amerikai írónő az utóbbi idők talán egyik legegzotikusabb hangja a science fiction és fantasy irodalomnak. Műveiben saját kulturális örökségéből (Afrika) és amerikai tapasztalataiból merít; ezeknek ötvözéséből olyan történetek születnek, mint a World Fantasy-díjas Who Fears Death, az afrikai hagyományokra épülő, varázslókról szóló Akata Witch vagy a 2016-ban több SFF díjat is elnyerő Binti. Az írónővel való ismerkedést az utóbbi írásával kezdtem olyan okokból kifolyólag, hogy 1, lássuk miért nyert ennyi mindent 2, milyen is az igazi afrikai sci-fi.

Read More