The Heart Goes Last

A Hulu-nak (A szolgálólány meséje) és a Netflixnek (Alias Grace) hála Margaret Atwood nevére az utóbbi időszakban ismét nagy figyelem hárul. A főbb művei mellett (a már említett két sorozat alapjául szolgáló könyvek, A vak bérgyilkos és a MaddAddam-trilógia) számos más műfajban és témában kipróbálta magát a kanadai írónő. A 2015-ben megjelent regényében visszatért a disztópiák világába, ahol ezúttal az ember legmélyebb vágyait és perverzióit hozta felszínre.

A The Heart Goes Last főhősei férj és feleség. Stan és Charmaine egy az egész világot érintő gazdasági összeomlás után próbálnak a körülményekhez képest életben maradni. Mindennapjaik gyűjtögetéssel, egyetlen vagyontárgyuk, az autó óvásával és veszekedéssel telik. Egy nap azonban úgy tűnik, a küzdelmes időszak véget érhet: elindul a Positron Project, amelyhez ők is bármikor csatlakozhatnak. A Consilience városában működtetett rendszer működési elve szerint a programban résztvevők munkát, ellátást és kényelmes otthont kapnak 6 hónapon keresztül, utána viszont be kell vonulniuk a börtönbe, hogy "alternatív" párjaik vegyék át helyüket az otthon melegében és a civilizációban.

Martin Tognola illuszráiója

Az előzetes kritikák figyelmeztettek, hogy Atwood ezen regénye sok helyen abszurd és felkavaró, de ezek ellenére se vettem komolyan a figyelmeztetést. Három könyvén és néhány novelláján túl úgy éreztem, már mindent láttam tőle. Aztán az első 30 oldal után pedig úgy éreztem, ennél furcsábbat még nem olvastam. Margaret Atwood fogta az összes emberi perverziót - kezdve az ártatlan szexuális fantáziálástól egészen a legdurvább aberációkig -, tudat alatti és feletti vágyakat, majd mindezt leöntötte egy adag szatírával meg némi csillámpónis sziruppal is, aztán ezt egy bizarr, de klasszikus disztópiába helyezte. És mindezt miért tette? Hogy a legabszurdabb, de egyben legigazabb görbe tükröt állítsa elénk. 

Be kell vallanom, nekem erősen megfeküdte a gyomromat a Heart Goes Last, de ennek ellenére is elismerem azt, amit Atwood itt megteremtett, majd ezen keresztül bemutatott. Az írónő két hétköznapi emberből indul ki, akik nem vágynak másra, mint az otthon nyújtotta biztonságra. Szívük legtitkosabb vágyait látva egyre teljesebb képet kapunk róluk: kiderül, a férj több mindent szeretne feleségétől az ágyban, a feleség csak egy biztos pontként tekint házastársára, amúgy máshol keresné a szerelmet. Végül Stan és Charmaine is plátói szerelmet kezd táplálni váltótársaik iránt, akik akkor laknak házukban, amikor ők bevonulnak a börtönbe. Ebből a konfliktusból bontja igazán ki a történetet Atwood, ami hol Kurt Vonnegut könyveire, hol pedig egy nagyon durva tripre. A titkos felvételekt készítő Jocelyntől a kémnőig, aki a kék teddy maci iránt érez ellenállhatatlan szexuális vágyat itt minden elképzelhető.

A szürrealizmus alatt - ahogy arra korábban is utaltam - van egy fontos üzenetet. Egyik nagyon erős rész a regényben: amikor Stannek a szexrobotok célcsoportjairól beszélnek:

- Egységenként jönnek - mondja Budge. - Karok, lábak, törzsek - alapjában véve az exocsontváz. Standard fejek is, mivel az igazítást és a bőrt itt csináljuk. Sokféle különleges rendelés van. A végfelhasználók közül néhányaknak nagyon sajátos követeléseik is.
- Fetisisták - mondja Kevin.
- Zaklatók - teszi hozzzá tyler. - Olyas valaki arcával csináltatnak egyet, akire rá vannak izgulva, de nem kaphatják meg - például rock sztárok, vagy pompomlányok, vagy talán a középiskolai angoltanárjuk.
- Elég beteg - mondja Budge. - Kapunk néhány rendelést női rokonokra is. Egyszer volt egy nagynénire is.
- Az valami botrányos volt! - fakad ki Kevin.
- Hé, mindenki más - mondja Derek.
- De egyesek jobban mások - jegyzi meg Budge, és mindannyian elnevetik magukat.

A fentihez hasonló párbeszédek és mondatok nem egy grandiózus nagy jövőkép felé visznek, sokkal inkább egy kisebb társadalmi elképzelés felé: a jövőben mindenki büntetlenül megélheti vágyait. A jogos kérdés, ami felmerül ennek kapcsán, hogy jó lesz-e ez nekünk? A Positron Projectben a kínálat-kereslet alapon mennek a dolgok, a felszínen a tulaj (vagy tulajok) próbál egy jófej nagybácsiként mindent megadni a "gyerekeknek". Az itt dolgozók érzik, hogy valami nem stimmel itt, nem kéne ehhez asszisztálni, de végül mindenki gond nélkül belesimul a rendszerbe. Aggasztó üzenet.

Nem a Heart Goes Last lett a kedvenc Atwood-regényem, viszont sok érdekes dolgot mond benne rólunk. Aki vevő az abszurdra, annak kihagyhatatlan, de komfort zónából való kilépésre is tökéletes.

Ebből a regényből tanultam:

vamoose - kb. lelépnit jelent. Szlengben használatos.

perky - élénk, csintalan

jugular - nyaki, torkolati

stud-muffin - szexuálisan attraktív férfi. Mit mondjunk rá magyarul, lehetőleg egy szóban? 

blatant - zajos

vantage point - helyzeti előny

innuendo - célozgatás, gyanusítgatás

touch wood - itt gyújtós

nibble - rágcsál, majszol